Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A mágia kapuja

2019.06.15

Ezen regényem a kaland kategóriába sorolható a 16. századi Spanyolországban a nagy és kis Antillák, melyeknek térsége mindig is a tengeri rablók birodalma volt, két vakmerő kalóz portyáinak színterévé váltt, az egyikük mindenre elszánt vad és könyörtelen volt, úgy hívták: Az Ördög Csókja, másik halált megvető bátorságáról volt híres Madaletto, átok volt a neve, sokan nehezen tudták elhinni, hogy ez a kedves, finom arcvonású fiatalember azonos azzal a kalózvezérrel ki Ördög Csókjával együtt rettegésben tartja a spanyol flottát.

Egy fiatal lány áll a középpontjában, aki a gazdag báró tulajdona, minden vágya, hogy megszökjön a rabságból, egy éjjelen eme kívánságát be is teljesíti,de közben útjába kerül az ifjú hajóskapitány kiről a későbbiekben kiderül, hogy valójában a rettegett kalóz Madaletto...

 

A  kapitány segítségével sikerül elmenekülnie a katonák karmai elöl, ki magával viszi hajójára, ahova már nem követték őket, bár útvonalukat meg kellett változtatni, hogy a lány Marokkóban raboskodó édesanyját megmenekítsék.

A gonosz báró, kiről megtudhatjuk, hogy hatalmas mágus, mindent elkövet annak érdekében visszaszerezze a lányt, mert érte megkapná a bűvös talizmánt egy arab sejktől, fogytán volt az ereje,de ennek segítségével visszaszerezhette volna.

Emiatt került  egy Marokkói börtönbe, ahol kényszermunkát kellett végeznie, itt találkozott a nagy mágussal, Galamian-nal, ki sólyom képében jött el hozzá, közölte ő és a kapitány kiválasztottak egy nagy feladatra, mely teljes lelki odaadást igényel.

Meg kell találniuk a Mágia kapuját, mely elvezet az öröm szigetére, de addig még sok megpróbáltatás vár rájuk, három kapun kell átmenniük, három próbatételt kell teljesíteniük,s csak így juthatnak az Öröm szigetére, hol két ifjú tiszta szívűvel jutalmazzák meg kik uralkodnak majd az emberek felett teljes empátiával és jóakarattal...

A következő linken megvásárolható: https://publioboox.com/hu_HU/a-magia-kapuja

Részlet a könyvből:

1600-ban egy nyári éjjelen a messzi hold éles fénye fiatal fiú alakját világította meg Spanyol föld Toledo városának nemes negyedében a vagyonos Juan Fernandez De Gayando báró úr udvarából kémkedően bújni elő. De ha jobban szemügyre vesszük eme ifjú apród személyiségét, feltűnik ő nem is fiú hanem egy álruhába bújtatott lány. Vajon miért öltözött férfiviseletbe? Kivonulván a ház udvarába ügyesen megigazította fekete tollas kalapját hol őrök ostromolták kérdéseikkel:

Állj, ki vagy?- kérdezték erőszakos ellentmondást nem tűrő viselkedésükkel.

A nevem… Julio Perez! Segnor Fernandez apródja!- közölte talpraesett ámde szűkszavú fellépésével.

És hova igyekszik Segnor perez? – kérdezte a túlbuzgó katona.

A nagyúr … segnorita Velazquez-hez küld hivatalos ügyben.- válaszolta a lány, jól kitalált hazugsága miatt nagyon ijedtnek viszonyult ez látszódott hófehér arcán és viselkedésén. Csupán a jó istennek köszönhető, hogy ezek ketten igaznak találták hazugságát, ám nem csoda hisz a nagyúr Fernandez báró nagy nőbolond hírében állt s Victoria Velazquez- ről mindenki tudta, hogy neves kurtizán jó viszonyban áll a nemes úrral, ezt hallván utat engedett a két strázsáló katona, apród öltözete megtévesztette őket és távozhatott a lány a hatalmas barna kétszárnyú tölgyfakapu bejáratán át.

Ááá! Vagy úgy! Már értem, parancsoljon segnor! A kapu nyitva áll ön előtt! – mondta a magas erőteljes agresszív ember hírében álló kapuőr. A zökkenőmentes szabadulás pillanatában bizalmatlanul vette kecses lábaival lépteit közben szeme sarkából hol az egyik hol a másik őrre pillantott nem – e észleltek valami gyanús cselekményt és jól kifundált tervének befellegzik. De fellélegzett mikor a monumentális tölgyfaajtók bezárultak mögötte hangos erőteljes csapódást hangoztatva mely az utca végéig is elhallatszott, ő csak erre a percre várt. Szemei mint, a szöcske úgy ugráltak mire megbizonyosodott annak valószínűségéről senki sem tartózkodik az éjszaka kietlen utcasorán csupán néhány emeleti ablakból lehetett észlelni némi világosságot, ám ez nem jelentett veszélyt számára ki e tett véghezvitele folytán bátor menekülő hősnővé alakult át. Mikor már teljesen meg volt győződve senkitől, de senkitől sem kell és semmitől sem kell tartania ennek halovány szikrája is elkerülte e környéket akkor ő hihetetlen gyorsasággal futásnak iramodott. Futott, futott maga sem tudta hova, mindez idő alatt az úri pompázatos villa belsejében már javában megkezdődött a szervezkedés az apród ellen.

Segnor Fernandez! Segnor Fernandez!- kiabált a báró ajtaján keresztül leghűségesebb katonája, Enrico.

Ne zavarj ilyen késő éjjel!- hangzott az idegesítő, ordító válasznak nem nevezhető visszhang.

De uram! Fontos dologról van szó!- szólt vissza az eltökélt közlegény, ki csak azért tartott ki a gonosz báró mellett, hogy előléptesse magasabb rangba s több fizetséget kapjon.

Rendben van! De ha valami csekély dologról van szó karóba huzatom mindegyikőtöket! – válaszolta az agresszív, dühös báró kikelve mennyezetes ágyából fehér hálóruhájában. Épp fekete köntösét igazgatta mikor beengedte Enrico Sanchez közlegényt ki sziporkázó előadást tartott a nagyúrnak belépve a barna diófaajtón megállt a szoba közepén, a báró pedig karba tett kézzel szúrós tekintetével figyelt megállva nemesi ágya mellett.

Uram! Uram! Iszonyatos dolog történt! – mondta izgatottan az alultáplált testalkatú közlegény idegesítően hadaró kifejezésmódjával:

Na, mondd! Ne húzd az időt! – parancsolta szigorúan a báró ki áttessékelte szolgáját a hálószobával szembeni társalgó termébe, hol a katona megállt a terem közepén a nagyúr pedig helyet foglalt egy bársony bevonatú kipárnázott magas támlájú fotelben.

Nem húzom az időt! Egy az egyben a közepébe vágok! A rabszolgalány kit egy szerencsétlen nyomorult adott el magának öt aranyért… az …. most.. – Enrico- nak némi idejébe került, hogy nagy bátorságot vegyen magán az igazság megvilágosítása érdekében.

Na, mondd már, mi van vele! – parancsolta főnemesi származású nagyúr ráripakodva Sanchez közlegényre.

A lány … a lány… megszökött!- válaszolta remegő szájával a lelkileg leblokkolt katona, ki iszonyatosan megrémült a bekövetkezendő néhány perctől, mert tudta uralkodója iszonyú haragra gerjed, ha megtudja eltűnt az ő gyöngyszeme.

Megszökött? Hát az meg hogy lehetséges?- a még fiatal éveiben járó báró ki titokban az éjszaka leple alatt folytatta a mágus mesterséget speciális szakterülete a fekete mágia lett, e különös szenvedélyéről csupán segítője Sanchez közlegény tudott, őt tanította az ősidők óta létező szakmára. A mágikus erővel bíró Don Fernandez-t a méreg futotta el ezáltal oly vörössé változott, mint a paprika.

Minden bizonnyal a lány apródruhában szökött meg, az őrök jelentették ön egy apródot küldött éjféltájt segnorita Velazquez házába, ám eközben Julio Perez jelentette valaki ellopta apród viseletét mert sehol sem találta, minden erőnkkel próbáltuk felkutatni a szóban forgó rabszolgalányt, de ahogy jelentettem nem található meg a házában sehol de sehol! – jelentette Enrico tiszthez méltó helytállással.

De ne aggódjék! Felkeresem a föld alól is!- jelentette a közlegény elszánt tisztelgéssel.

Ajánlom is! És most addig vissza ne gyertek, míg meg nem találtátok…. Azért a lányért marokkói hercegtől megkaphatom szívem vágyát!- mondta a báró titokzatosan.

Úgy lesz nagyuram! Ha az életembe kerül, akkor is visszahozom, ezt megígérem magának!- válaszolta Sanchez közlegény kapitányosan. A báró jól felfegyverkezett páncélos lovasokból álló harcos hadserege égő fáklyákkal jó néhány paripával indult a rabszolgalány felkeresésére a szűk Toledo-i utcák zegzugaiban. A kínzó, fárasztó loholást megszakította a lány rövid időre, megpihent az egyik macskaköves utca sarkán, szívét megviselte a félórányi rohanás a gonosz barlangjából s szinte feloldódva fújta ki lelkét nyomasztó fáradságot, elgondolkodott vajon merre fusson, merre menjen, hol kezdjen új életet. Nagy elhatározása volt Marokkóba utazni, hogy megtalálja édesanyját, kit az apjának nem nevezhető apja eladta a gazdag és vagyonos emírnek, ha megtalálná, őt Madeira szigetére menekülnének, ott talán biztonságban lehetnének Juan Fernandez De Gayando karmai elől. Míg ezen gondolkodott, furcsa hangokat hallott a szűk sötét utca felől.

Te arra keresd! Te arra szaladj!- hallotta a katonás hangokat, ekkor már tudta az kit keresnek az az ő személye, nem tudta merre szaladjon, féktelen rémülete fokozódott e pillanatban csak azt tudta erről a helyről el kell menekülnie amilyen gyorsan csak, lehet. Mint eszeveszett őrült rohant veszte elől a sötét lejtős macskaköves utcán lefelé közben folyton visszatekingetett ellenőrizvén nem – e látta meg a gonosz báró elvetemült katonái s emiatt figyelmen kívül hagyta a sötét köpenyes férfialakot, kit nagy sietsége folytán a csupasz kőre kényszerített. A kis balszerencse folytán tollas kalapja vele együtt a földre hullott s fény derült titokzatos kilétére.

Maga, maga, lány? – kérdezte megrökönyödve a pórul járt köpenyes férfi.

De hát hogyan lehetséges ez? – kérdezte maga elé meredve, míg a lány feltápászkodott ezidáig ülő helyzetükből épp világosbarna hajzuhatagát egyengette tollas kalapja alá, mikor a köpenyes fiatal férfi is felpattant a macskaköves kőről s így szólt: – Mi az oka, mondja mi az oka, amiért férfiruhába öltözött, kisasszony? – kérdezte a férfi érdeklődve, mintha már réges-rég óta ismernék egymást s aggódna miatta, bár meglehet, azért érez így mert nagyon megtetszett az előtte álló harmincas éveiben járó fiatalember, szinte tüzet vetett azúrkék nagy szemei, mikor ránézett teljesen megbabonázta eme elbűvölő szenvedélyes szempár.

Nézze, nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam magát, de most tényleg… nagyon sietek, nem veszíthetek egy percet sem! – közölte egykedvű magatartásával, hogy még gyanítani se merje mennyire megtetszett neki. Épp indult volna, amikor újra ugyanazokat a hangokat hallotta: A katonák hangját mely egyre és egyre közelebb érezhetővé vált és a lángoló fáklyák harmonikus fénye mind erősebb fényességet képzett, ami arra adott következtetést, ha nem hagyja, el azon nyomban e helyet újra visszatoloncolják a báró udvarába, hol örök rabszolgaság és nyomor vár rá e gondolattól megrázkódott s öntudatlanul e szavakat mondta:

Nem!- E szó hallatán az ifjú férfi kezdte sejteni miről is van szó, de konkrét véleményt, nem mert adni.

Magát keresik, ugye?- kérdezte szánakozva az ismeretlen.

Mennem kell! – válaszolta füle mellett eleresztve az előzőleg feltett kérdést.

Várjon, most meg hova rohan? – tartotta volna szóval a férfi, de ő már sajnálatosan távozni készült.

Nem várhatok, nincs több időm! – kiáltotta az ifjú lány néhány méter távlatból.

– …Tudom, hogy meg fogom ezt bánni, de utána kell mennem nagy segítségre van szüksége. – mondta magában az ifjú ismeretlen és ösztönszerűen futott utána. Már a hosszú macskaköves szűk főutca végén járt a lány, mikor egy fáklyás páncélos katona állta el az útját, tudta ez az alak őt keresi, a szerencsés véletlen folytán a fáklyás katona is úgy megrémült akárcsak a lány ezért külső késztetés révén visszanyargalt abba az utcába ahonnan jött, ott pedig a fiatal ismeretlen karjaiba jutott.

Áááá! – sikított fel teljes lelke mélyéből, megpillantva az előtte álló férfit.

Ne! Meghallhatnak! – az ismeretlen ifjú kezét finom ajkára tapasztotta, s heves ellenkezése ellenére behúzta egy szűk mellékutcába hol a következőkről számolt be:

Ne haragudjon, hogy ilyen módszerekhez folyamodtam, de ha tovább hagyom hangoskodni, idecsődíti az egész sereget. Nézze, én nem tudom, mi folyik itt, de azt tudom, azok ott rosszat akarnak magának, s nekem segítenem kell! – mondta a harmincadik évéhez közelítő fiatalember kiről első percben megállapította a lány, nem idevalósi és részben igaza is volt, de csak részben.

Én, én, én, nem hiszem, hogy tudna rajtam segíteni, saját magam sem tudom, mit tegyek ebben a helyzetben – válaszolta a lány elkeseredve, lesütve alázatos kék szemeit.

De tudok, higgye el, hogy tudok. – a jó megjelenésű vonzó fiatalember ki első perctől kezdve felkeltette a szökött rabszolgalány érdeklődését, s remélte ő is így érez iránta, de csak remélte. – „milyen buta lány is vagyok, hogy képzelhetem, ez a nemes úr belém szeret, bizonyára csak ezért érzem ezt, mert ez az ismeretlen annyira aggódik miattam, semmi áron sem hagyna magamra, mindenáron segíteni akart”. – gondolta a lány.

Ahhoz, hogy maga segíteni tudjon nekem Marokkóba kéne átszöktetnie!- mondta letört hitehagyott állapotában, nagyot sóhajtott, hogy felszabaduljon érzete alól.

Nem probléma! A hajóm ott áll a kikötőben, akkor indulunk, amikor csak maga kívánja!- hangzott a megmentő válasza.

Hogy érti azt, akkor indulunk, amikor én akarom, csak nem maga, maga a kapitány?- érdeklődött a lány megrökönyödve, képtelennek tartotta, hogy ilyesmi történhet vele.

De igen, én vagyok! A nevem Diego Sandoval… kapitány – válaszolta a legvakmerőbb kalandra is kész hajóskapitány.

Gondoltam, hogy nem idevalósi!- közölte kitörő lelki örömmel a lány, boldog volt, mert most, már ha az isten is úgy akarja, sorsa jóra fordul, és nem kell tovább rabszolgasorsban sínylődnie.

Köszönök mindent Kapitány úr. De, megbocsásson, még be sem mutatkoztam önnek! A nevem: Veronica Madigan!- közölte jelentéktelen kifejezéssel, de a kapitánynak többet jelentett, csodaszépnek találta a Veronica nevet, de nemcsak a nevét, hanem külső – belső tulajdonságát is csakugyan elragadónak találta, ám azt persze nem volt mersze bevallani, inkább eltitkolta érzelmeit s betartotta a kötelező távolságtartást.

Ha jól tudom ez a név általában Angliában elterjedt. – jegyezte meg elgondolkodva Sandoval kapitány.

Igen, így van, ez azért lehetséges, mert édesanyám spanyol, édesapám pedig angol válaszolta egyszerűen Veronica, nem igazán akart beszélni családi gondjairól egy idegennek.

Értem. – mondta a kapitány úr mikor váratlan fordulat következett be eddigi sivár életük folyamán.

Parancsnok Úr! Ott vannak! A mellékutcában, egy idegen férfi társaságában!- kiáltotta el magát a tizedes rangban álló egyenruhás katona, s e kijelentésével idecsődítette az egész sereget.

Azonnal tűnjünk el innen!- kiáltotta Sandoval Kapitány nem teketóriázott megragadta a lány karját s vonszolta maga után, a sötét sereg kapott az alkalmon s mind özönlött a szűk sikátor belsejébe, égő fáklyáikkal merőben úgy festettek, mint egy eleven tűzokádó sárkány. Mint a sáskák úgy nyomultak utánuk, de szerencsére nem volt alkalmuk még megészlelni sem milyen érzés keríti hatalmába az embert, ha egyszer egy percre is kezei közé kerülnek valamely fegyveresnek. Egy kis égi segítséggel kaptak egy kis egérutat ezt kihasználva némi kerülővel eljutottak a kikötőbe, mindez idő alatt híres üldözőik elterelődtek s nyugodtan szökhettek át más földrészre. Minden perc számított ezekben a pillanatokban nem engedhették még megsejteni sem melyik hajó fedélzetén iszkolnak el a báró katonái elől, ennek érdekében villámgyors léptekkel loholtak a St. Gabriel fedélzetére, és csak akkor csillapodott le idegességük, mikor már a fedélközben találták magukat.

Jöjjön, Segnorita!- mondta a kapitány a fedélközbe vezető lépcső alján segítő kezet nyújtva feléje.

Köszönöm, Kapitány Úr!- felelte Veronica meghálálva az úr segítségét, de nem csupán udvariassága, hanem önfeláldozó viselkedése miatt is mit még a szárazföldön követett el, teljes tudatlanságban szenvedve nem tudta ki ő, mit követett el, és egyáltalán miért üldözik, de ő mégis segítségére sietett kilátástalan helyzetében. Miközben fogta erős, kezeivel Veronica gyenge, törékeny kezeit, úgy érezte magát, mint egy halálraítélt a bitó felé közeledve. Annyira áradt róla a verejték, szívét vérszomjas farkas fogai marcangolták, s egész bensője remegett mintha – 20 fokos tengerben fürödne, emellett különös melegséget érzett, ahányszor a kapitány szemébe nézett, és ez a helyzet egyre jobban fokozódott, mikor Diego megérintette a lány kezeit ekkor szinte az ájulás szintjére lépett annyira leblokkoltak érzékletei.

Diego! Mit csinálsz te ilyen későn? És ki ez a fiú? – a hajó egyik közeli kabinjából fehér inges őszes hajú nemesnek tűnő úr bújt elő s mint egy vénasszony kíváncsiskodott mindenféléről.

Ricardo! Bemutatom neked Segnorita Veronica Madigan-t, miatta késtem ilyen sokat!- kezdte a kapitány, de a középkorú öregúr folyton közbeszólt, ahogy viselkedett megmentőjével a lány kezdte gyanítani, mégsem ő a kapitány, hanem a kibírhatatlan idős úr.

Szóval, ő nem is fiú, hanem lány! Fiam, tudod, hogy ezt nem lett volna szabad, hiszen te kapitány vagy nem hozhatsz csak úgy…- az öreg kezdte nagyon félreérteni e kényes dolgot ezért a kapitány minél hamarabb rákényszerült felvilágosítani zavarban lévő elméjét.

Ó, Ricardo, nem arról van szó, a kisasszony bajba került, fegyveresek üldözték és én kötelességemnek éreztem segíteni rajta mielőtt még azok a vademberek kárt tennének benne. - Sandoval úr nagyon precíz körültekintéssel ecsetelte a bekövetkezett eseményeket, melynek hallatán Ricardo- nak megváltozott egész addigi véleménye.

Valóban, az mindjárt más! De mi történt, hogy ezek az elvetemült katonák üldözték önt, kisasszony?- érdeklődött kíváncsian a magas jegenyefára hasonlító, de még fiatalos lendületű úr.

Az úgy történt, hogy …- a kapitány erre nem tudott mit mondani ezért átadta a szót Veronicának.

Megszöktem Juan Fernandez De Gayando báró udvarából, ahol rabszolga voltam. - mondta, mikor észrevette a kapitány és Ricardo úr megrökönyödött, furcsa tekintetük miatt úgy gondolta bizonyára ismerősen csengett számukra is, nem csodálná, ha kiderülne mily szörnyűségeket követett el ellenük is, bízott benne elmondják majd a báróról való ismereteiket, ám nem így lett egyik sem nyílt meg Veronica előtt s minden titok maradt számára.

Úgy történt, hogy apám eladott a bárónak, s most megszöktem tőle, de nemcsak azért, mert rabszolgasorsra ítéltettek, hanem azért is, mert tudomásomra jutott, hogy Marokkóba akar eladni 5000 aranyért, s ahogy én tudom ott kínszenvedés a rabszolgák élete. Most édesanyám felkutatására indulok, ki Marokkóban vár a szabadulásra a gazdag emír birodalmában, mert édesanyámat is eladta a pénzéhes apám néhány aranyért. Ez az én történetem, ha úgy gondolják, túl veszélyes lenne a velem való továbbutazás, nyugodtan rakjanak ki, majd csak eljutok valahogy Marokkóba. – a lány élete most a két bátor tengerész kezében volt, akik szóhoz sem tudtak jutni annyira mélyen érintette őket igazságtalan sorsom végkimenetele.

Hogy gondolhat ilyet kisasszony! Nem hagyhatunk magára egy ilyen védtelen fiatal lányt, kiszolgáltatva annak a kárhozatra méltó Juan Fernandez -nek... – a lány meglepődésére Ricardo volt az ki elsőkén ellenkezett ostoba önfejű kijelentése ellen, s ez nagyon jólesett megtört lelkének.

- Én, csupán nem akarom bajba sodorni magukat.. hisz Juan Fernandez báró nagyon gonosz ember – szabadkozott a lány a két kalandor férfi előtt, hihetetlen alázattal elegyítve viselkedését.

Nem ön lenne az első, ki ezt megteszi. – jegyezte meg a férfi ki teljesen megbabonázta a lány törékeny szívet mely oly sebesen vert, mint a szegény sorsú munkások ereje által táplált gőzmozdony utasaival a belsejében s úgy vérzett a tudatos reménytelenségben, mint egy adandó gyilkos csata alkalmával elesett katonák holttestei.

- Már késő lejár... azt hiszem.. Jobb lenne, ha nyugovóra térnénk... segnorita, gondolom maga is fáradt és szeretne lepihenni. – mondta Sandoval kapitány invitálva lányt a tengerjáró hajó valamelyik lakosztályába udvariasan kedves, ámde félénk modorával.

Köszönöm kapitány, nagyon kedves öntől..igazán!– válaszolta Veronica hősének ki a biztos nyomorból mentette meg szégyenlős kifejező modorával, mi egyáltalán nem volt jellemző rá, ő inkább nagyon is fiús természetű volt. Mivel édesapja mindig is fiút szeretett volna ezért kezdettől fogva gyűlölte, folyton éreztette vele eme gyűlöletét, hatására az élettel szemben is keménnyé vált. Elhatározta, hogy soha de soha senki megaláztatása miatt nem fog sírni, kemény lesz és határozott. Mióta édesanyja beavatta a betűk birodalmába minden szabadidejét a könyveknek szentelte de nem ám azok az olcsó leányregények, inkább azok amelyekben férfias harcokról, kardforgatásról, lovasrohamról és effélékről írtak. Egyik nagy álma az volt, hogy kitanulja a kardforgatás tudományát, de eddig még nem akadt tanár ki taníthatta volna a mesterségre. Szerencsétlenségére minden eddigi próbálkozása halálra ítéltetett, mert e csodálatos, romantikusan gyengéd s mindenre elszánt bátor férfi felgyújtotta a lelkében pislákoló lángot s ennek köszönhetően, mint kártyavár omlott össze az, mit hosszú évek megfeszítő munkája során épített fel. Lelke egészét felemésztette a gyengeség melyet a hajó bátor kapitánya iránt táplált, féktelen büszkeségét felváltotta a mély alázat, mindaz, ami e pár óra leforgása alatt történt meg vele az felforgatta egész eddigi életét. Hogy történhetett meg ez, és miért épp vele. Tette fel magának a kérdést,pedig megesküdött soha nem lesz szerelmes, és tessék pont egy ilyen hajóskapitányba kellett beleszeretnie... Aki bizonyára nagy kalandor, s így az ő szerelme mindörökre beteljesületlen marad... mert soha nem szeretne bele egy ilyen férfi, mint segnor Sandoval olyan lányba, mint ő.

Megérkeztünk, ez az ön kabinja! Fáradjon beljebb! – mondta a kapitány, Veronica belépett, szemügyre vette az ott látottakat s azon gondolkodott mi lesz az ő sorsa kirekesztettnek érezte magát, igaz most a kapitány megmentette életét, de csak szánalomból és mi lesz vele, ha elérik Marokkó kikötőjét, akkor már nem lesz, senki ki orvosolná baját. – gondolta Veronica.

Köszönöm, Kapitány úr, nemcsak a kedvességét, hanem mert megmentett a báró embereitől, ezért egy örök életre hálával tartozom magának.. - mondta a lány a kapitánynak ki szemmel láthatólag elpirult kijelentésén, bizonyára érzett némi bókot szavai rejtekében.

Nincs mit megköszönnie, csak a kötelességem teljesítettem, azonban még korántsem győztük le a bárót csak a csatát nyertük meg a háború még odébb van, de ahogy ismerem, hamarosan ránk talál s mindent el fog követni, hogy magát megszerezze, kisasszony! – válaszolta a kapitány ki egy álló percig némán megbabonázva figyelte tekintetét Veronica pedig az ő drágakő csillogású tiszta tekintetét fürkészte, ezen elgondolkodva megvetődött a lány elméjében egy gondolat: talán reménytelennek tűnő szerelme nincs még teljesen elveszve.

Honnan ismeri maga a bárót? – kérdezte Veronica túláradó kíváncsiságával, ezzel elszomorítva Diego-t, ennek a hajónak a kapitányát, nem tudta mi az oka szomorúságának, csak sejteni tudta az a kegyetlen báró tehet a végletekbe magasodó keserűségéről.

Azt most még nem mondhatom meg, talán, majd egyszer mikor majd eljön az ideje - válaszolta a kapitány küzdvén a könnyeivel suttogón szentimentális hangjával, mely elszomorította az én szívemet is.

- Sajnálom kapitány, én nem akartam megbántani önt, én csak... tudni akartam, hogy a báró mily szörnyű tettel ártott maga ellen... – vallotta be Veronica és mély szégyent érzett maga iránt, hiszen semmi köze sincs ahhoz, mi történt a kapitány és a báró között, mert ez olyan dolog volt mely szívbehatoló fájdalmat okozott az érzékeny lelkének melyet keménynek és könyörtelennek próbál mutatni, de valójában ez nem így van.

Kérem, bocsásson meg, én egy ostoba lány vagyok én... csupán... kérem ne haragudjon rám- Veronica nagyon szégyellte magát amiért kíváncsiskodott féltve őrzött titka után, most bizonyára felnyitotta a már gyógyuló sebeit.

Nincs, miért haragudjak magára, ön csak tudni akarta velem is olyan gonoszságot művelt, mint magával... ezért nem is tudok haragudni magára. – mondta a kapitány egy kényszeredett mosoly keretében, mellyel fátyolozni akarta végtelenbe merülő bánata összességét. Látta a lány amint könnyeivel vív véres csatát e pillanatokban, de erős volt és kemény, túltette magát rajta nem gondolt a kegyetlen múltra, mely csak fájdalmat és megaláztatást okozott szívének, hátat fordított a fájó múlt emlékeinek, s forrongó szemeit a jövőbe emelte, hova nyílegyenesen vezetett az út, de ezt az utat addig nem tehette, meg amíg bosszút nem áll a könyörtelen sötétség báróján.

Köszönöm uram, hogy ilyen jó hozzám, még akkor is mikor én megbántottam önt, esküszöm soha nem fogok így cselekedni! – a világ és az univerzum összes betűje, szava és mondata is kevés lett volna ahhoz, hogy kifejezze bocsánatkérését annak az embernek ki az élettől nem kapott mást csak a világ összes nyomorúságát, sivárságát és keserűségét jelentő emésztőgödröt.

Kisasszony, ne eméssze e magát! Én már rég elfelejtettem azt, ami történt köztem és a báró között, kérem, borítsunk fátylat erre az egészre, felejtsük el azt, ami az előzőekben történt s onnan folytassuk tovább.... ismeretségünket... – tanácsolta a kapitány halk érzelmes szavaival, de ezen belül volt valami... valami különös érzés mire a lány semmiképpen sem tudott rájönni, a kapitány utolsó szavai olyannak hatottak mintha fontosat akarna közölni, de az utolsó pillanatban megtorpan, s visszavonulót fúj.

Rendben van soha többé nem fogunk gondolni erre a kellemetlen színjátékra, és én soha nem foglalkozok más személyes problémáival... de egész biztos benne, hogy meg akar bocsátani nekem, mert ha csak úgy tesz, mintha megbocsátana és a lelkében csakis azért küzd a múltjával, mert azt én hoztam fel a felszínre, akkor nem szabad megbocsátania. Csak akkor tegye, ha már teljesen túltette magát a múlton, nem azt értem ez alatt felejtse el mindazt, ami történt, mert ha gonoszat tesznek, az emberrel azt nem lehet elfelejteni, sőt bűnhődnie kell annak ki ezt a gonoszságot elkövette, mert ha ezt nem tesszük meg akkor az egyén újra és újra el fogja követni gonosz tettét. Az is lehetséges e cselekedetek minden egyes alkalommal mind gonoszabbá válnak, s az elkövető úgy hiszi ő az irányítója mindenkinek... mindenkinek ki hagyja eltaposni önnön magát, de e helyzet sokkal súlyosabb, mint azt az elkövető vagy az áldozat gondolná, s még annál is borzasztóbb! – mondta Veronica eltökélt magabiztossággal jövőbelátóan nagy optimizmust sugallva a kapitány szemeibe.

Igaza van, bosszút kell állnom, de amit az előbbiekben mondott, hogy nem bocsátok meg magának... pedig az előző percekben legalább háromszor megtettem, és ha még egyszer megkérdezi, esküszöm, örökre meggyűlölöm magát, érti? Tehát ehhez tartsa magát! – a kapitány huncutul fenyegette a lányt, mint tanár a diákját csak éppen nem azzal az atyai szigorral; e fenyegetés inkább diákok közti tréfálkozásnak tűnt.

Igen, kapitány megígérem! Esküszöm! – jobb kezét szívére helyezte a lány s megesküdött betartja a szavát, többé nem lesz minden lében kanál, bár ezt nehéz lesz betartania.

Rendben, akkor én... segnorita, ne haragudjon, de nem éhezett meg? – segnor Sandoval tétova ideges viselkedésével próbálta megtudni Veronica táplálkozási érzetét, nem akarta, hogy éhesen feküdjön le, azt is tudta Fernandez báró nem táplálna túl egy rabszolgát.

Nagyon köszönöm, figyelmességét, de nem vagyok éhes... tényleg... még este vacsoráztam...csak azután szöktem meg! – amit most elmondott a kapitánynak félig volt igaz, tényleg vacsorázott, de amit evett nem lehetett elegendő egy ember számára sem, amit adott a báró csak könyöradomány, hogy ne haljon éhen.

Valóban? És mit vacsorázott?- kérdezte Segnor Sandoval mintha sejtené mit vacsorázott a rettegett Fernandez – házban töltött utolsó éjszakán, tekintetét látva Veronica nem tudott hazudni, mert hiábavalóságnak számított, hiába is próbálkozna komoly, jóságos tekintetét szemlélve mely tele volt érzelemmel, így a hazugság teljes lehetetlenségnek tűnt.

- Én.. én.. zab. .kását, vacsoráztam. - vallotta be Veronica lehajtva fejét s teljes szégyenbe burkolózva, bár tudta nem az ő hibája, hogy rabszolgasorsra jutott és zabkását kényszerül vacsorázni.

Gyakran eszik zabkását, segnorita?- érdeklődött a kapitány szánakozva szerencsétlenül járt sorsán.

Minden nap!- vallotta be szűkszavúan s hirtelen könnyekkel függönyözött szemének eltakarása érdekében a kopott hajópadlót vizsgálgatta.

Most már értem, miért ilyen sovány! Ne itassa tovább az egereket, hozok magának valami emberi táplálékot és tiszta ruhát! – a lány megdöbbenve eszmélt fel a kapitány szavaira, honnan tudja, hogy sír, honnan e rágódott mindaddig, míg a hajó kapitány így kérdezősködött:

Mi a baj, Segnorita Veronica, jól érzi magát? – kérdezte aggodalmaskodva, s közben gyengéden megérintette a lány törékeny vállát, s szemeit Veronica szomorú szemeire helyezte.

Igen, igen, semmi baj... csak... Semmi...- válaszolta a kapitánynak elmélázó arckifejezésével, mintha nem is ezen a világon járna, hanem valahol a fellegekben, édeni környezetben ahol csak boldogság vár az odatévedőre.

Ne mondja ezt Segnorita, látom magán valami nagyon nincs rendben.... mert annyira...annyira szomorú! – Segnor Sandoval nagy lendülettel próbálta kicsikarni a lány szívét nyomasztó bánatot, mely már lelkét fojtogatta.

Igaza van, tényleg semmi sincs rendben, semmi!- Veronica hajszál érzékeny lelke nem bírta tovább a reá nehezedő eget rengető bánatot, aggodalmat s mindent, ami ezzel jár, végleg feladta a harcot s a benne felgyülemlő rengeteg fájdalom viharként ürült ki törékeny testéből.

Ne, ne, ne sírjon! Tudom. tudom... most nagyon megviselt, mert nagy a fájdalma, de ha elmondaná, talán tudnék segíteni. – a kapitány gyengéd ám mégis erős karjaival átölelte a lány testét s szabadon maradt kezével simogatni kezdte fejét ez az élmény oly nagy érzelmi kitörést váltott ki a lányból, hogy néhány percre elfelejtette minden gondját, bánatát s csak arra a személyre bírt gondolni ki most gyengéden kényezteti arcát. Úgy érezte mintha már sok-sok éve ismernék egymást, s csak valami varázslat miatt elvesztették emlékezetüket, mely szoros szerelmi szálakat zúzott szét, s most újra egymása találtak, s szerethetik egymást, míg a halál el nem választja őket.

Ne sírjon, higgye, el minden jóra fordul majd, minden erőmet belevetve addig nem nyugszom, míg meg nem találom az édesanyját – a kapitány biztatta Veronica – t bátor az életet csupa jónak vélő szavaival, melytől teljesen átalakult a lány eddig katasztrofálisnak hitt élete, annyira jólesett neki kedvessége és biztató szavai nem hitte volna, hogy idegen ember ily jót tehet egy másik idegennel. Mindez, és ahogyan átölelte, simogatta, becézgette mind felemelő boldogságot árasztott lelkében pedig biztosan tudta a kapitány és közte soha nem alakulhat ki szerelem, mégis boldog volt rettenetesen boldog, az egész élete megváltozott néhány perc alatt, mostantól kezdve csicseregnek majd a madarak, bimbóznak a tavaszi virágok s lágyan fodrozódik a Földközi – tenger türkizkék vize.

Nemcsak arról van szó, hogy meg akarom találni az anyámat...én...én.. .tudja olyan, katasztrofális az egész életem mióta apám az alkohol rabjává vált. Eladott anyámat és engem, elválasztott minket, hogy neki... mindegy, el nem tudja képzelni milyen életem volt... Nem akarok visszamenni a báróhoz, félek, hogy rám talál. Akkor már semmi sem akadályozná meg, eladjon a marokkói rabszolgapiacon, de ha tán mégsem így alakulna az életem ha valami csoda folytán minden lecsendesülne körülöttem. Meg találnánk anyámat akkor hova fogunk menni, mi lesz velünk?- a lány kétségbeesése utolsó fejezetéhez érkezett mikor már könnyei képtelenek voltak kicsapódni szemei sarkából, csak ott belül lelkében sírt úgy ahogy senki sem tud. Ekkor a kapitány újra átölelte Veronica – t s megcsókolta homlokát forró szenvedélyes ajkával.

Ne aggódjon, soha de soha nem engedném, hogy az a kegyetlen báró elvigye magát, akár az életem árán is megakadályoznám... Azon pedig ne fájjon a feje, hogy mi lesz magával és az édesanyjával, mert én már tudom, hol fogják tölteni életük leggyönyörűbb évtizedeit – vigasztalta Segnor Sandoval a szökött rablányt szeretetteljes jövőbelátó szavaival s ő úgy nézett fel rá, mint istenre.

De ezt nem lehet! Nem hozhatja helyre az én elrontott életemet – mondta kioktatva azt a férfit ki minden segítségét neki felajánlotta.

De igen! Mert ez az én kötelességem! – vágta rá katonás határozottsággal Diego, a lány nem értette mire akart célozni ezzel, hisz miért lenne az ő kötelessége, hogy helyre állítsa az életét, hiába törte az agyának minden centiméterét, de mégsem világosodott meg elméje e dolognak a fényre derítésében.

Ugyan már, ne beszéljen ilyen butaságokat! – nyitotta fel annak a férfinak a szemeit ki egy szempillantás leforgása alatt elvette az eszét.

Higgye, el kötelességgel tartozom maga iránt, hogy miért, azt nem mondhatom el... Még nem! – a kapitány egyre misztikusabbnak tűnt, mintha el akarna titkolni valamit, nem volt már biztos megbízhat-e továbbra is a kapitányban, ám valami azt súgta teljesen bizalmat szavazhat számára mert bármi is az amit eltitkol az csupán pozitív értékrendű lehet.

Mondja, miért van olyan érzésem, hogy valamit eltitkol előlem, miért nem mondja meg az igazat? – kérdezte Veronica mint harcias vadmacska a kapitánynak ki ezidáig mindenben a segítségére állt, ám ezt a kínos feladatot muszáj volt megtennie, tisztáznia kellett mi folyik körülötte, nem bízhat, meg senkiben sem.

Igen, így van titkolok maga elől bizonyos dolgokat amiket jobb ha nem tud még... a maga érdekében, félek ha a tudomására jutna az ügy, akkor ön félreértené és félelmében...elhagyná a hajót! – Diego magyarázkodott nyugodtan és megfontoltan, viselkedésének minden mozdulata arról árulkodott, hogy teljesen bízhat a végtelen misztikumban úszó szavaiban ezért arra az álláspontra jutott várjon és bízzon, bár időbe telik míg felgördül a színház minden titkot és rejtélyt elrejtő függönye a lány mindenesetre bízik mert Diego az egyetlen ki segítene rátalálni a rabszolgasorsban sínylődő édesanyjára.

Értem, és mikor fogja elmondani az igazat? – érdeklődött Veronica, ki kész tények elé állította.

Hamarosan... Tudja, nem akarom, váratlanul érje az esemény, hogy mástól tudja meg az igazságot, ezért minél előbb feltárom maga előtt életem nagy rejtélyét, addig is kérem, bízzon bennem... Nincs, szó semmi olyan dologról mivel bajba sodornám magát, épp ellenkezőleg azzal amit tettem és teszek, azzal mind maga és a szegény sorsú bajba jutott emberek jogait szolgálom. Higgyen nekem és most pedig és most pedig ahogy ígértem feltálalom a vacsorát! – mondta a kapitány bizalmat gerjesztő hangjával biztosította a lányt arról nincs miért aggódnia ám Veronica-t nem hagyta nyugodni az a megjegyzése amikor azt állította: "szolgálom magát és a szegény bajba jutott emberek jogait". Vajon mit értett ezalatt? – kérdezte magától abban a pillanatban mikor a kapitány távozott. Míg távol volt a férfi ki szempillantás alatt rabul ejtette érzelemdús szívét addig ő lágy mozdulatokkal heveredett el a hófehér huzatú ágynemű könnyen süppedő rétegein s egy kis utazásra indult az álmok birodalmába. Szíve legmélyéből kívánta, hogy bárcsak csoda történne, s a kapitány megszeretné s boldogságban élhetnének csakhogy ez lehetetlen volt aztán így hessegette el buta gondolatait:

Jaj, Veronica mit művelsz, kelj fel az álmok csalfa illúzióinak világából...te is tudod, ez nem vezethet jóra! – mondta.

Megjöttem, meghoztam a finom vacsorát... Üljön fel és máris tálalom az illatos ínyencséget! – mondta az ifjú kapitány. - ...Sajnálom, de tudja, nincs asztal és... ezért kell tálalnom így... – mondta a kapitány zavartan, mert úgy érezte rögtön elég a lány káprázatos, titokzatos szemei láttán.

Igen értem! – s Veronica úgy tett, ahogy a kapitány kívánta, lassú és kecses mozdulatokkal kényelembe helyezte magát a kényelmes ágyban, hol majd álomra hajthatja fejét a későbbiek során.

Parancsoljon, a vacsorája! – s a kapitány átnyújtotta az esti vacsorát, látványától és jóleső illataromájától még a lélegzete is elállt, gazdag ízválasztékának hatására úgy érezte magát mintha a mennyországban lenne.

Köszönöm, kapitány! Nem is tudom mikor ettem utoljára húst! – szólalt fel önkívületében mintha nem is ezen a világon lenne, mert abban a percben megszűnt létezni a tér és idő s csak az előtte lévő ízletes falatok voltak jelen minden más csak illúziónak hatott azokban a percekben.

Remélem ízleni fog, s ha maga is úgy akarja, minden nap húst ehet! – mondta mosolyogva a kapitány az ágy szélén ülve, s csak nézett.. nézett álmatag tekintetével, Veronica pedig őt figyelte egy darabig mikor már jónak látta véget vetni ennek az ördögi játéknak s kioltani a köztük egyre nagyobb lángokba emelkedő szerelem kezdetét.

Ha nem haragszik, akkor én most eltávozok... hozok magának valami női ruhaneműt!- mondta a kapitány és már indult is volna, mikor hirtelen utána kiáltott a lány s egy gyors mozdulattal kiugrott az ágyból.

Kapitány, én... Én igazán restellem. de én még soha... Soha nem, viseltem női ruhát. ugye megérti, hogy jobban érezném magam nadrágban és csizmában. – vallotta be fájdalmas meséjét, amiért nagyon megszégyenülten érezte magát, most biztos azt fogja hinni, hogy ő egy flúgos különc és semmiképpen sem kíváncsi az igazságra. – gondolta Veronica.

Akkor épp itt az ideje, hogy felpróbáljon egy önhöz méltó viseletet... Különben miért járt folyton férfiruhában? – érdeklődött Segnor Sandoval megrökönyödve a hallottakon.

Tudja apám fiút akart, ezért mindig úgy járatott úgy kezelt, mint egy fiút, egész személyiségem úgy alakította úgy érezzek, úgy viselkedjek, mint egy férfi ezért sohasem jártam női ruhában, és nem is szeretnék, a férfiviselet sokkal kényelmesebb... gondolom... ha lehetséges ne adjon rám női ruhát.. .kérem! – megható szívhez szóló történetének megismerése folytán sem állt el a kapitány attól a tervétől, hogy nőt faragjon belőle, s neki egyáltalán nem nyerte el a tetszését, mert nem akart ő úgy járkálni mintha tojásokon lépkedne és főképp nem akarta felvenni azt a mesterkélt jellegzetes modort, mikor a nők úgy feszengnek mintha karót nyeltek volna.

Végtelenül sajnálom, de képtelen vagyok nadrággal és csizmával ellátni önt, mert a hajón feleslegessé vált ruhaneműkből csak női ruha van, ezért kénytelen lesz életében egyszer... nő lenni! – mondta a kapitány ki nagyon szerette volna, ha átváltozna, mint Hamupipőke, s gyönyörű káprázatosan ellenállhatatlan selyemszövetből készített ruhakölteménybe rejtőzködne.

Ezt nem értem, hogy- hogy csak női ruhát tud szerezni nekem? – kérdezte Veronica ámulva a kapitány kijelentése hallatán.

Tudja, én ezekkel kereskedem! – Diego hangja kissé elakadt idegeskedése folytán, mert hazudnia kellett nem volt bátorsága feltárni a valóságot: azt, hogy ő kalóz, de nem abban az értelemben, ahogy a lány gondolná, ő csupán elveszi a gazdagoktól s szétosztja a rászorulók között.

Most már minden világos, ám nem muszáj rögtön előkerítenie, ráér holnapig, addig megelégszem ezzel a hálóruhával és köntössel, amit még előzőleg ajándékozott, és amit nagyon köszönök magának! - Veronica úgy állt ott a kapitány szeme előtt, mint vérpadra küldött utolsó óráit élő áldozat alázatosan fejet hajtva a felette állónak.

Akkor, álmodjon szépeket!.. És majd holnap megbeszéljük a küldetésünk részleteit, az édesanyjával kapcsolatban! – nézett előre a jövőbe a bátor és kitartásáról híres kalózok fejedelme ki az egyetlen ezen a földön ki megtalálná rég elveszett édesanyját.

Köszönöm magának, nagyon hálás vagyok mindenért... Magának is jó éjszakát! – a lány szerelmes szíve szinte szétrobbant a heves érzelmek feltörésekor, már kissé a halálán volt, ha nem távozik Diego, akkor beláthatatlan katasztrófa esett volna meg: lelke gyenge szálai azonnal elpattannának s a kemény hajópadlórabjává esett volna.

Nincs mit megköszönnie... Jó éjszakát, holnap nagy nap elé nézünk – Veronica életének nagy szerelme ki elsőként villantotta fel lelkében a szerelem égő lángját, mely végigperzselte egész testét, egy érzékenyen lágy mosoly társaságában távozott. De nem utoljára. A kapitány útban a folyosó végén álló kabinja felé tartott, miközben a lány bölcs tanítása árt fejében: az, hogy bosszút kell állnia azon ki a sérelmet okozott szívének.

Igen, így van! Bosszút állok szüleim gyilkosán! – kiáltott fel belépve a kabinjába íróasztalához ülve, hogy hajónaplóját továbbgazdagítsa.

Uramisten! – sóhajtott fel az íróasztalnál görnyedve- Hogy történhetett meg ez velem, amilyen viharosan lépett be életembe ez a lány oly nagy vihart kavart lelkemben is! – így gondolkozott el a mai nap eseményein és azon, hogy mily reményvesztett szerelem csapdájába esett, hisz ő kapitány nem is akármilyen. Ő egy kalóz, ezért hogy továbbra is megmaradjon régi, hétköznapi élete minden erejéből minden könyörület nélkül harcolnia kell e szerelem ellen. Akkor is még akkor is ha e szerelem oly nagy fájdalmat ébreszt fel lelkének titkos rekeszeiben melyre ezidáig még nem volt példa. De muszáj lesz helytállnia azért is mert 10 évvel ezelőtt tett egy ígéretet és annak az ígéretnek meg kell felelnie. Soha de soha nem lesz szerelmes senkibe sem soha többé!- erre megesküdött és be is akarja tartani, és miért teszi ezt, azért mert annak idején lángoló szerelemmel szeretett egy Rosetta nevű parasztlányt, megígérték egymásnak, ha betöltik a nagykorúságot, egybekelnek, ám nem, így történt az esküvő előtt egy héttel Rosetta bejelentette nem hajlandó hozzámenni, mert beleszeretett valaki másba a vagyonos Osvald Gutieres nevű földbirtokosba. Diego lelkében egy világ omlott össze, mintha a sors játszana vele kegyetlen tréfát, rémálmok rémálmai következett be, az elkövetkezendő hónapokban nagybátyja jómódú otthonában húzta meg magát, hol jövendő életén elmélkedett hogyan is legyen tovább. Elhatározta bosszút áll minden nemes emberen ki a spanyol népet sanyargatja, aki kétkezi munkával keresi kenyerét, kalóznak állt, s ha másképp nem is, de így tudja segíteni a jóravaló embereket s eltapossa a mihaszna ingyenélőket. Még sokáig vérzett szíve nem gyógyult be, de a hónapok és az évek múlásával lassan, lassan végleg eltávozott Senor Sandoval testéből s vele együtt a lángoló szerelem s annak halvány szikrája is megsemmisült örökre....

 

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 1176
30 nap: 167
24 óra: 11